A középkorban Európában az emberek a lepárlóüzemek bővítményeként olyan helyiségeket építettek, amelyeket kifejezetten arra terveztek, hogy a beltéri tűz hője által kiszárítsák az ételeket. Az ételt felfűzték a szobába, füstölték és szárították.

A napfény hiánya és a száraz napok lehetetlenné tették az élelmiszerek kinti szárítását, és ezek a speciális házak megoldották a hűvös, nedves éghajlaton élők problémáját. Az 1800-as évek közepére olyan eljárást fejlesztettek ki, amellyel a zöldségeket 105 °F-on lehetett szárítani, és süteményekké préselni.

Ezek a szárított zöldségek örvendetes táplálékforrást jelentettek a tengerészeknek, akik hosszú utakon szenvedtek friss élelmiszer nélkül. A második világháború alatt a katonák dehidratált élelmiszert használtak könnyű takarmányként, miközben a csatatéren szolgáltak.

Ezeket ma „étkezésre kész ételeknek" (MRE) ismerjük. A háború után a háziasszonyok nem rohanták bele ezt a tömör, de gyakran íztelen ételt a mindennapi főzési rutinjukba, és a kiszáradt ételek kiestek.

Előkészítőként, aki egyben kertész is, a babon, a rizsen, a búzán és a tojásporon túlmenően a kamrakészítményeket szeretném alkalmazni. A kerti ajándékom kiszárítása kitölti a nem dobozolható élelmiszerek és az áramkimaradásokra hajlamos fagyasztó által hagyott űrt.

A tiszta vízforrás és a tűz az egyetlen dolog, ami a családom és a dehidratált alapanyagokból készült meleg étel között áll. Ez a könyv nem csak tapasztalt kertészeknek, lelkiismeretes előkészítőknek és szakértő konzerválóknak szól.

Mindenkinek szól, aki szereti a friss ételeket, és hozzá szeretne járulni a tartósításhoz. A mai aktív életmódhoz a kiszáradásnak könnyen bele kell illeszkednie a napi rutinba, a lehető legkevesebb időt kell igénybe vennie, és minimális felkészülési időt igényel.

A tömeges vásárlás és a kötegelt tartósítás, valamint a hatékony dehidratáló kombinálásával mindennapi használatra száríthatja az élelmiszereket. .